81

— Hol jártál ilyen sokáig? — korholta Claudia, majd magához húzta, és mindkét arcán hosszasan megcsókolta. — Fratello mio. Meghíztál. Az a sok velencei étel! Nem tesz jót neked.

Az orgyilkosok főhadiszállásán voltak, a Tiberis-szigeten. Február végén jártak. Ezio visszaérkezése Rómába egybeesett Gyula pápa temetésével.

— Van egy jó hírem, azt hiszem — folytatta Claudia. — Giovanni di Lorenzo de’ Medicit fogják megválasztani.

— De hisz ő még csak diakónus!

— Mintha attól még senkit sem választottak volna pápává a bíborosok...

— Nos, valóban jó hír, ha így lesz.

— Bírja szinte a teljes tanács támogatását. Már nevet is választott magának... Leó.

— Vajon emlékezni fog rám?

— Aligha felejtette el azt a napot a firenzei duomóban, amikor megmentetted az apja életét. Meg mellesleg az övét is.

— Ó, igen — gondolt vissza Ezio. — A Pazzik. Milyen régen volt is az.

— Valóban régen volt. De a kis Giovanni azóta felnőtt — harmincnyolc éves, hitted volna? És kemény legény.

— Csak jussanak eszébe a barátai.

— Erős ember. Csak az számít. És azt akarja, hogy mellette álljunk.

— Ha igazságos, úgy is lesz.

— Nekünk ugyanannyira van rá szükségünk, mint neki miránk.

— Ez igaz. — Ezio körbenézett a régi csarnokban. Mennyi emlék! De mintha már semmi köze nem lett volna hozzájuk. — Valamit meg kell beszélnem veled, húgom.

— Mégpedig?

— Az én... utódlásomat.

— Mint mentorét? Feladod? — De a hangjában nem volt nyoma meglepődésnek.

— Elmeséltem neked a maszjafi történetet. Én mindent megtettem, ami tőlem telt.

— A házasság puhánnyá tett.

— Téged nem tett puhánnyá, pedig te kétszer is házasodtál.

— Mellesleg tetszik a feleséged. Még ha velencei is.

— Grazie.

— Mikorra várható?

— Májusra.

Claudia sóhajtott.

— Igaz, ez a munka kimeríti az embert. A Szűzanya látja a lelkemet, én mindössze két rövid éve végzem helyetted, de csak most értettem meg, milyen teher nyomta a válladat oly régóta. De elgondolkodtál azon, hogy ki jöhetne utánad?

— Igen.

— Machiavelli?

Ezio a fejét rázta.

— Ő sosem vállalná. Sokkal inkább gondolkodó, mint vezető. De ehhez a feladathoz — és ezt minden szerénytelenség nélkül mondom — erős elme szükséges. Van a sorainkban valaki, akihez eddig csak diplomáciai küldetései kapcsán fordultunk segítségért, és akinél rá is kérdeztem már a dologra. Úgy gondolom, készen áll.

— És szerinted a többiek — Niccolò, Bartolomeo, Rosa, Paola és a Róka — meg fogják választani?

— Úgy hiszem.

— Kire gondoltál?

— Ludovico Ariostóra.

— Hogyan?

— Kétszer szolgált ferrarai követként a Vatikánban.

— És Gyula pápa majdnem megölette.

— Nem ő tehetett róla. Akkoriban Gyula viszályban állt Alfonso herceggel.

Claudia döbbentnek tűnt.

— Ezio, elment a józan eszed? Nem emlékszel, kicsoda Alfonso felesége?

— De igen. Lucrezia.

— Lucrezia Borgia.

— Mostanában csendesen él.

— Ezt meséld be Alfonsónak! Amúgy pedig Ariosto beteg ember, és Szent Sebestyénre mondom, szabadidejében verselget! Úgy hallom, Roland lovagról ír valami marhaságot.

— Dante is költő volt. Attól, hogy valaki költő, még nem feltétlenül veszíti el a férfiasságát, Claudia. Meg aztán Ludovico még csak harmincnyolc éves, megfelelő kapcsolatai vannak, és ami a legfontosabb, lojális a Krédónkhoz.

Claudia mogorva arcot vágott.

— Ezzel az erővel Castiglionét is felkérhetted volna — motyogta. — Ő meg színészkedik a szabadidejében.

— A döntésem végleges — mondta Ezio határozottan. — De az Orgyilkosok Tanácsára bízzuk a megerősítését.

Claudia sokáig hallgatott, majd elmosolyodott.

— Való igaz, hogy rád fér egy kis pihenés, Ezio. Ahogy talán mindannyiunkra. De mi a terved?

— Még nem tudom. Azt hiszem, szeretném megmutatni Sofiának Firenzét.

Claudia szomorúnak tűnt.

— Az Auditorékból nem sok maradt, akit bemutathatnál neki. Annetta meghalt, tudtad?

— Annetta? Mikor?

— Két évvel ezelőtt. Azt hittem, megírtam neked.

— Nem.

Mindketten elhallgattak. Az öreg házvezetőnőre gondoltak, aki hűséges maradt hozzájuk, és aki harminc évvel azelőtt segített megmenteni őket, miután a templomosok ügynökei elpusztították a családjukat és az otthonukat.

— Akkor is elviszem oda.

— És mit fogtok ott csinálni? Ott maradtok?

— Tényleg nem tudom, húgom. De arra gondoltam, hogy... ha találok egy megfelelő helyet...

— Nos?

— Talán szőlőtermesztésbe kezdenék.

— Azt sem tudod, hogy kell!

— Majd megtanulom.

— Elképzellek a szőlőlugasban... ahogy az indákat vagdosod!

— A kés forgatásához legalább már értek.

— Brunello di Auditore, az lesz a borod neve! — vetette oda gúnyosan Claudia. — És ezen kívül? Mármint két szüret között.

— Úgy gondoltam, hogy... megpróbálhatnék írni.

Claudia kis híján felrobbant.